Van, aki hosszú éveket, hónapokat vár egy ilyen eszement lehetőségre. Én magam is majd fél évet készültem lelkiekben arra, hogy a felhőkbe vessem magam egy helikopterből. Persze, a tandemugrásokról készült videók segítségével képzeletben már számtalanszor átéltem az összes pillanatot. Sőt, a kezdetektől fogva atombiztos voltam benne, hogy soha, senki, semmilyen módon nem téríthet el a szándékomtól.
Augusztus végét írunk, az úticél pedig a Siófok-Kiliti Repülőtér varázsos világa, ahol mindenkit egyetlen őrült álom beteljesítése fűz össze.
Epekedve vártam már erre a verőfényes szombati napra, és végre bekövetkezett! Igaz, ilyen lassan még soha nem araszoltunk az M5-ösön, ráadásul az M0-s, és az M7-es autópályák is szép sorban bedugultak. Még szerencse, hogy korán elindultunk, így totális nyugalommal, és csigatempóval róttuk a kilométereket a férjemmel. Igen, vele, pedig ő volt az utolsó, aki a földön maradva azon szeretett volna aggódni, hogy leérjen a kedves, adrenalinra éhes, felhők közé vágyó felesége.
Bemelegítésképp felfedeztük Siófok fő nevezetességeit, de én már akkor is azon mosolyogtam a repülő madarak láttán, hogy „Hellosztok, hamarosan én is jövök!”
Soha nem ültem még helikopteren. Soha nem láttam még a felhőket felülnézetből. Álmomban sem gondoltam volna, hogy képes leszek szinte egyfolytában mosolyogni egy emelkedő helikopteren annak biztos tudatában, hogy egy tandempilótával a hátamon érkezem vissza, mindenféle szállító jármű nélkül.
Talán titkon azt reméltem, hogy nagyon fogok izgulni, nem tudom. Viszont az biztos, hogy az ugrás előtti utolsó pillanatban éreztem át csak igazán, hogy már csak egy lépés, és irány a kékséges ég. Nincs visszaút, nincs menekvés. De még mindig akartam! No, de ne szaladjunk ennyire előre.
Hadd szóljak néhány szót az érkezés utáni pillanatokról. A recepciósok végtelenül kedvesek voltak, az ajándék póló pedig nagyon kényelmes és divatos (jó volt benne feszíteni, így egy pillanatra sem felejtettem el, hogy nem csak a hasam süttetem itt). A zene hangosan szól, és még büfé is van. Gond egy szál se. A dogod csak annyi, hogy kiteríted a pléded a fűre, és miközben szürcsölöd az üdítődet, követed az előtted kibontakozó eseményeket. Tisztára piknik-feelingben volt részünk.
A saját szememmel láthattam, hogy senkin sem csörgött lánc, ami segítségével odahurcolták a helikopterhez, mindenki a saját jószántából, önnön akaratából, dalolva lépett át a bejárati kapun. Sőt, még mosolyogva integetett is: „A viszontlátásra, hamarosan visszazuhanok közétek.”
Tetszett ez a lazaság. Ahová csak néztem, nyugodt, békés arcokat láttam, izgalomnak vajmi kevés jelét tapasztaltam. Akár egy strandon is lehettünk volna, csak épp a medence helyett egy reptér terült el előttünk, ahonnan bő félóránként szálltak fel egy helikopter szárnyán a felhő-lesre készülő alanyok. Még a férjem arca is kisimult, amint látta, hogy épségben, és elegánsan visszatér mindenki. Senki sem táncolt vissza, mindenki iszonyatos bátorságról tett tanúbizonyságot. Büszke vagyok rátok!
Bő 2,5 órám volt hangolódni, így már alig vártam, hogy magamra húzzam az ugróruhát, és megkapjam az oktatást. Aztán következett az interjú, a hevederek felöltése és már gyülekeztünk is a bejárati kapunál az ugrójegyekkel. Egy hosszú csók a férjemnek, majd vidáman bandukoltunk a helikopterhez. A pilóta már alig várta, hogy megteljen a gépe utasokkal, és felizzította a hajtóművet. A helikopter vidám berregésbe kezdett, és lassan elkezdtünk emelkedni a földről.
A gép gyomrának közepében ülve oltári jó kilátással kényeztetett minket a Jóisten. Legalábbis, én biztos vagyok benne, hogy a napsütésben fürdő felhőket ő küldte, hogy gyönyörködhessek bennük. A kb. 15 perces úton ugyan félpercenként bedugult a fülem, de ennek még örültem is, kicsit halkabb volt a helikopter rotorjainak hangja.
Hihetetlen nyugalmat és földöntúli békességet éreztem, csak semmi görcsös félelem, vagy pánikreakció. Eljött a nagy pillanat. Összekapcsolódtunk a tandempilótával, átvettük még egyszer a teendőket, és azon kaptam magam, hogy a lábaim elkezdenek araszolni a gép hátulja felé. Mi voltunk a harmadik tandempár. Leírhatatlan, ahogy szemtanúja lehettem annak, ahogyan a többiek elhagyják a fedélzetet.
Aztán ütött az én órám is. Láb összezár, fej hátrahajt, homorít, kéz a hevederekbe kapaszkodik, és megadtam magam a sorsomnak. Egyszerre volt észveszejtő, és mámoros érzés. Bíztam a pilótámban, és jó volt tudni, hogy azon kívül hogy élvezzem a nagy zuhanást, különösebben nincs is más teendőm.
Amikor kitárhattam a kezeim, szinte átéltem, amit álmaimban már számtalanszor: boldogan hasítottam a kék eget. S hogy milyen a kilátás? Ezt képtelenség szavakba önteni, tapasztald meg mielőbb! Tudod, milyen az az érzés, amikor annak ellenére tátod ki a szád hatalmasra, hogy nem is akarod? Egészen vicces így videóról visszanézve. Gondoltál már arra, hogy mit él át az, akinek az arcát gyűri a zuhanás keltette sebesség?
Válaszolnék pár kérdésre, amit én is feltettem magamnak, mielőtt ugortam, és talán téged is érdekelhet:
- A helikopterben átmenetileg másodpercekre bedugulhat a füled, de zuhanás közben már nem feltétlenül. Ha mégis, arra van egy jó módszer, amit majd a pilóták megosztanak veled is.
- Nem, az arcod egyáltalán nem fáj, amikor zuhansz.
- A hideget sem érzed. Sőt, ha amúgy is kimelegedtél az izgalom hevében, jól fog esni a simogató hűvös levegő. Igaz, én 32 fokos melegben indultam el a földről, tehát, ha hűvösebb van, valószínű elkél majd egy meleg pulcsi az ugróruhád alatt.
- Nem fogsz rettegni zuhanás közben. Élvezed majd, hogy szabad leszel, mint a madár, és valahol megnyugtatóan fog hatni rád, hogy mégiscsak a föld felé zuhansz, avagy hamarosan talaj is lesz a lábad alatt.
- Nem fogsz szédülni, vagy ilyesmi, hiszen minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogod. A többség például egyáltalán nem emlékszik rá, hogy megpördültek párszor, miután kiugrottak, pedig de.
- Az ejtőernyő kibontásakor szinte sajnálod, hogy nem zuhansz tovább, de aztán a táj látványa, és a Balaton kéksége kárpótol mindezért.
Az, aki ama vakmerő tettre szánja el magát, hogy tandemugorjon, általában nagyon rövidnek tartja az ereszkedés idejét, és szeretné meghosszabbítani. Tény, hogy az időérzék, mint olyan, teljesen megszűnik, és az 5-6 perces égi utazás röpke pillanatnak tűnik csupán. Emlékszem, ahogyan közeledtek a fák, már szerettem volna elölről kezdeni az egészet.
S hogy ugranék-e még egyszer? Naná! Ezúton köszönök mindent az Ugrani jó! profi csapatának!
Te is filózol rajta, hogy tandemutas legyél?
Dönts hamar, idén már csak október 31-ig van rá lehetőséged!
Jelentkezz itt, és túrázz egy jót az egekben!
