Írtunk már árról, írtunk már szenzoros élménykeresésről, az adrenalinról, meg a szabadesésől is, de arról például nem, hogy vannak olyan hölgyek és urak is, akik bizony idősebb, esetleg már erősen hajlott korukban döntenek úgy, hogy kipróbálják a tandemugrást.

Nyilván, mint minden esetben személye válogatja, hogy kiben, mikor érik meg a gondolat, bizonyos cselekedetekre. Ám gondoljunk csak bele, hogy néhány évtizeddel ezelőtt nagyjából csak az augusztus 20-ai légiparádén figyeltük lelkesen az ejtőernyősöket és ámuldoztunk azon, hogy ez milyen fantasztikus is lehet, vagy éppen rettegtünk lent a földön jobban, hogy mi lesz az ugrókkal.

Én magam is ismerek olyanokat, akik körülbelül 20-30 évvel ezelőtt döntötték el, hogy ki akarják próbálni az ugrást, de valahogy mindig odázták a dolgot. Itt most kifejezetten azokról beszélek, akik nem mint sportot akarták űzni, hanem csak arról hoztak döntést, hogy egyszer biztosan neki fogják durálni magukat a tandemugrásnak. Aztán teltek-múltak az évek, egyre több lehetőség kínálkozott, de valahogy még mindig nem jött el az a pillanat, hogy “na most”.

Talán ez a sok halogatás lehet az oka annak, hogy vannak, akik már erősen őszülő halántékkal veszik rá magukat a nem kis adrenalinfröccsel járó feladatnak, de vannak olyan kedves idősek is, akik egy tandemugrással kívánják megünnepelni, 70, 80, 90 vagy éppen közel 100 éves születésnapjukat.

És nincs is ezzel semmi gond, hiszen gyakorlatilag nem kor kérdése, hogy mikor vág bele az ember a nagy kalandba. Sokan vannak egyébként, akik kifejezetten valami dátumhoz, kerek évfordulóhoz kötik a lépést, ugyanakkor sokan hirtelen döntést hozva szánják rá magukat az ugrásra.

Megvan azért ennek is a maga pszichológiája: hiszen nagyon sokan vannak úgy, hogy az egész szituációt úgy kezelik, mint mondjuk a biciklizést, tehát minden különösebb gond nélkül készülnek a nagy napra. De jócskán vannak olyanok is, akik amióta az eszüket tudják, kacérkodnak a gondolattal, hogy “de jó lenne”, és pont amennyire szeretnék kipróbálni a tandemugrást, éppen annyira félnek is tőle. Az ilyen hölgyeket, urakat szokták egyébként sokszor meglepetésként kivinni a reptérre, ahol gyakorlatilag már nincs idejük rettegni.

Egy szó, mint száz, van akinek egy kicsit több időre van szüksége a ráhangolódásra, de ha megszületik a gondolat, akkor engedjünk teret neki, mert UGRANI JÓ!