Sokat hallottunk, olvastunk már az extrém sport mögötti pszichológiai mechanizmusokról, hiszen az emberek alapvetően nem ugrálnak több ezer méter magasan repülő gépekből. Természetes, hogy a tudományt foglalkoztatja az ilyesmit bevállaló emberek pszichéje. Sokféle elméletről olvashattunk már, de íme, a legfrissebb, 2016-os eredmények.

Mi motiválja az ugrókat?

Valószínűleg az extrém sportoknak sokféle vonzerejét tudjuk magunk is felsorolni, ez nem vitás, de a nagy kérdés: mi lehet elég motiváció ahhoz, hogy ellensúlyozza a legalapvetőbb emberi motívumot, a biztonságkeresést? Mi lehet erősebb vágy bennünk, mint a halálfélelem? Bázisugrókkal készített interjúk alapján ez a valahova tartozás érzése, a teljesítményérzés, a félelem legyőzésének megtapasztalása és a kontrollérzés.

Milyen érdekes, hogy ez a kontrollérzés épp az élet, a biztonság feletti kontroll elvesztésével jár együtt. Vagy az ugrók talán pont azt érzik, hogy az ugrással akár az élet urai lehetnek? A teljesítményszükségletet és a valahová tartozás igényét mindannyian átéljük a hétköznapokban is, de a félelem legyőzéséért kevesen fordulunk épp a félelmünk tárgyához. Pedig ez is lehet egy hatékony stratégia például a fóbiák megszüntetésére.

Mit élünk át ugrás után?

Az önkéntes kockázatvállaló viselkedés kissé morbidnak tűnhet, de az ugrás melletti döntést mindenkinél megelőzi a természetes izgalom, idegesség, hezitálás, és ezt követi a cselekvés végrehajtása. Az ugrásnak nagyon fontos utóhatása van: az önmegvalósítás és az omnipotencia érzése. Az előbbi biztosan ismerős, viszont a mindenhatóság élményét ritkán tapasztaljuk meg a hétköznapokban.

Az ugrás utáni vágyott végállapotra jellemző a stressz oldódás, az adrenalinlöket és új, extra készségek elsajátításának élménye. Sokak számára az ugrás ezen kívül valamilyen magasabb jelentést is hordoz, személyes, szimbolikus jelentőséggel bír az illető életében.

Az ugrók sokszor katartikus, sorsfordító élményről számolnak be, amely megvilágosító erővel hatott rájuk. Ezen nem lepődünk meg…